2011. szeptember 25., vasárnap

Kezdődik

-        Sziasztok! Az előző fejezetben egy sokkal hosszabb folytatást ígértem. Nos, nem tudom mennyire sikerült összehozni, de remélem azért ez is megfelel. Viszont lenne egy kérésem is. Látom, hogy már vagytok páran olvasók, és szeretnélek Titeket megkérni, hogy legalább néha dobjatok meg 1-2 mondattal. Azt se bánom, ha rossz a kritika, mert akkor tudjuk javítani a dolgokat. Csak kérlek, ismétlem, NÉHA kérünk egy picike megjegyzést. Akár a chat-be is írhattok.
          Előre is köszönöm, és jó olvasást :)
 






         
    
 Igen. – mondta Feri, majd beállt a kínos csönd. Nem bírtam tovább, muszáj voltam rákérdezni.
-          Mondd, már kérlek, hogy mi volt!
-          Úgy néz ki, tényleg a lányom. Az apasági teszt eredménye, majd csak holnap reggelre lesz kész, de szinte biztos, hogy az enyém. Ráadásul az anyja úgy döntött, lemond a gyermekről, így hozzám kerül. – tartott egy kis szünetet, majd folytatta:
-          Nem tudom, ez mennyiben változtat a köztünk lévő kapcsolaton, és, hogy velem maradsz e ezek után. Nem kérem, hogy azonnal dönts, de szeretném, ha átgondolnád. Én nagyon bánnám, ha elveszítenélek. De miket is beszélek, hisz nem is vagy az enyém, és… - nem tudtam tovább hallgatni az egyre jobban kétségbeeső hangját. Sejtettem, hogy ennek az ügynek ez lesz a vége, és már tudom a választ.
-          Feri, most hagyd abba! Én már döntöttem, én nem szándékozom megváltoztatni. Anyám reggel ráébresztett arra, hogy az élet rövid ahhoz, hogy a saját hibáinkból tanuljunk. Hallgassunk mindig a szívünkre. Akár jót, akár fájdalmasat súg. És Én most rá hallgatok. Akár a lányod, akár nem, Én szeretnék az életed/életetek része lenni, ha Te is úgy akarod. – mondandóm kissé nyálasra sikeredett és hosszúra, de igaz volt minden.
Feri nem szólt semmit. A vonal túlsófelén csend volt. Vártam egy ideig. Már attól féltem kinyomja a telefont. De szívem mélyén reménykedtem, hogy nem így lesz, hisz az előbb mondta, hogy nem akar elveszíteni. Majd hírtelen megszólalt, de csak egy szót mondott:
-          Szeretlek! – hírtelen nagy kő esett le szívemről, és szinte azonnal reagáltam is vallomására:
-          Én is szeretlek!
-          Ha végeztél, nem lenne gond, ha elmennék hozzád?
-          Nem gond. Várlak. – ezzel le is tettük a telefont.
Gábor mellettem vigyorgott. Komolyan azt vártam, mikor reped szét az arca attól a hatalmas, mindent tudó vigyortól.
-          Akkor minden rendben?! – inkább tűnt kijelentésnek, mint kérdésnek, de egy igennel
válaszoltam.  Mosolyogva mentem ki a maradék vendégekhez. Körbenéztem és megláttam azt a személyt, akitől tartottam. Egyszer lesz Vele egy hatalmas beszélgetésem, ami egyikünknek se lesz kellemes.
Látva Damon szomorú ábrázatát, odamentem hozzá. Elmesélte, hogy Rachel meghalt, és szeretné a kedvenc süteményét rendelni. Pontosan leírta, hogy milyen az a süti, Én pedig elvállaltam. Sőt, saját költségemre készítem el, ezzel is hozzá járulva a temetéshez. Rachel szinte már a barátnőm volt. Nem egyszer jött be hozzám iskola után. Szegény lány szülei, hogy meglehetnek most törve, hisz nem is olyan régen még az esküvőt tervezték, most meg a temetését kell intézniük. Hatalmas tragédia egy szülőnek elveszíteni egy szem gyermekét. Senkinek nem kívánom.
Damon annyira szomorúan ült az egyik széken, hogy dugiba vittem Neki forró kakaót, és sütit. Azt mondják a csokitól boldogabb lesz az ember.
Zárás előtt nem sokkal, megkért, hogy adjak kölcsön egy kis aprót buszra, de ilyen állapotban nem engedhettem egyedül el. Inkább felajánlottam, hogy haza viszem. Úgy is pár perc múlva zárunk. Gáborral gyorsan rendbetettük az üzletet, majd bezártunk, elköszöntünk egymástól, és Dammel az oldalamon beültünk az autómba. Elmondta a címet, ahol lakik, és elindultunk. Egy darabig néma csendben ültünk egymás mellett, csak a rádió szólt, az is halkan. Végül Dam szólalt meg először:
-          Szakítottunk. – nem értettem miről vagy kiről beszél, és ez valószínűleg kiült az arcomra is, mert hozzátette: - Rachelel. Szakítottunk. Teljesen megváltozott, miután megkértem a kezét.
-          Sajnálom Damon. – nem tudtam erre mit mondani. Talán nem is lehet.
-          Veled mi újság? Mesélj egy kicsit Te is. – meglepett a hírtelen váltása, de megtettem amire kért.
-          Igazából teljesen felfordult az életem. Röviden annyi, hogy anyám férjhez megy, megtaláltam az apám, kiderült, hogy van egy öcsém, és ha minden szerelmem kislányának a  mostohája leszek.
-          Akkor most neked sem egyszerű az életed.
-          Nem. De majd alakul valahogy.
Az út további részében nem beszéltünk. Mind a ketten saját gondolatainkba merültünk.
Amint megérkeztünk, Damon megígérte, hogy majd még jelentkezik, és köszöni a fuvart. Én elindultam haza, de nagy meglepetés fogadott a ház előtt. A kapuban Feri állt, mellette egy másik ember árnyéka körvonalazódott ki.

2011. szeptember 18., vasárnap

Döbbenet!

Nem hiszem el, hogy az Én anyám, aki mindig megfontolt, és mindig mindent inkább tízszer átgondol, és kikéri más véleményét, most csak úgy, hirtelen beleugrik egy házasságba. Alig ismerik egymást pár hónapja. Egyszerűen nem jutok szóhoz.
- Itt vagy még kicsim?
- Azt hiszem.
- Mit szólsz hozzá?
- Hogy mit szólok? Anyu, Te normális vagy? Már ne is haragudj, de alig ismeritek egymást. Te mondtad mindig, hogy legyek megfontolt, gondoljak át mindent, erre pont Te rúgsz fel mindent! - nem kiabáltam, hisz nincs értelme, ráadásul az anyámmal nem kiabálhatok.
- Mióta apáddal találkoztam, azóta rajtad kívül semmi jó nem történt velem. Végre igazán boldog vagyok és érzem, hogy valakinek fontos vagyok. Előttem még az élet. Most, hogy Te is a saját lábadra állsz, miért legyek felelősségteljes? Szeretnék boldog lenni. - hallottam anyám halkuló hangját, hallottam a háttérben Pault, amint nyugtatja. Lelki szemeim előtt láttam ahogy átöleli. És be kellett látnom, igaza van. Ha minden igaz, nekem is itt van Feri, miért ne lehetne anyu is végre boldog?
- Hát jól van. Legyen ahogy akarod. Áldásom Rátok!
- Biztos így gondolod?
- Igen biztos. Be kell látnom, hogy igazad van. Azt szeretném, ha boldog lennél. És ha ezt Paul mellett úgy érzed megtaláltad, hát legyen. De remélem nem kell apának szólítanom? - anyám a vonal túlsó felén felnevetett. Innentől kezdve csak semleges dolgokról beszélgettünk. Ferit még mindig nem akartam elmondani. Majd ha már 100% lesz.

Majd egy órát beszéltünk telefonon. Mikor letettük vettem észre az időt. Délután két óra. Ami annyit jelent, van fél órám elkészülni, utána indulhatok is. Elmentem lezuhanyoztam, utána felkaptam egy fehér pólót, egy szintén fehér nadrággal, bekaptam néhány falatot ebéd gyanánt, és már indultam is. Leváltottam Krisztit, és Gáborral elkezdtük a nyelvleckéket. Már csak pár perc volt zárásig, mikor a telefonom ismét csörögni kezdett. A kijelzőn Feri neve szerepelt, így gyorsan felvettem.
- Szia! Mi újság? Sikerült valamit kideríteni?
- Igen...



Bocsánat a rövidsége miatt, de most csak ennyire volt időm :S, de azért remélem tetszeni fog :)
Puszi: Meli

2011. szeptember 12., hétfő

Kérdezz! Nem felelek!

Ma a vacsinál a szokásosnál is nagyobb volt a csend. Mint kiderült felvettek a fősulira, csak nem éppen oda ahova mindenki várta, egy ELTE, egy Semmelweisre, vagy más jó nevű magyar egyetemre. Mivel kijelentettem hogy angol főiskolára nem vagyok hajlandó járni. Sikerült bekerülnöm Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre sikerült bekerülnöm. Tehát kisebb nagyobb szóváltás után a család áldását adta a választásomra. Egy feltétellel, be kell bizonyítanom hogy van mit keresnem ott. Egy évet kaptam. A vacsora után odamentem anyához és úgy gondoltam itt a pillanat most vagy soha, rákérdezek, ki az az alak ott vele a képen? Erre épp csörgött a telefon. Rachel anyja volt az. 


( Rachel meghalt † )


Mindenkit sokkosan ért a hír. Épp sétálni ment volna a barátnőivel, de a cipőjének a  kitört menet közben és miközben lehajolt nem látta a száguldó kocsit ami jött.A szomszédok szerint csúnya gázolás történt. A tetem nagy részét összeszedték, és próbálták fellocsolni a vért és és a többi maradványt darabot amit nem tudtak bezacskózni. Rachel apja katatóniás sokkba került az eset után. Leült a fotelébe és azóta is várja a kicsi lányát. A temetés 2 nap múlva lesz. Szóltam a volt iskolatársaknak és osztálynak hogy lehetőleg ne legyen nagy tumultus a temetésen, így a lehető legegyszerűbb módon fejezzék ki részvétüket. Mivel mégis a menyasszonyom volt, így egy részt átvállaltam a tor megszervezésében. nagyon nem kellet mást tennem mint a büfét megszerveznem. Erre azért is volt szükség mert a temetés csak tényleg szűk családi körben fog folyni. Az ételt a cukrászdából rendeltem meg ahova Rach is szívesen járt sokat, és a kedvenc habos cukormázas rózsaszín muffinjait is csak ott sütötték. Mikor leadtam a rendelést külön részletezve hogy a muffin hogyan nézzen ki, hátulról előjött Melinda. Mosolygott, és épp a száját takarta el a kezeivel nehogy hangosan kitörjön belőle a nevetés. A gyászos képem láttán megkérdezte mi a baj. 
-Rach.............. Nos Rach meghalt.
-Mi? Óhhhh.....! Részvétem. / azzal megérintette a vállamat és utána átölelt. különös érzés volt, és jól esett, megnyugtató, biztonságos, mégis ismerős akár..... áh az lehetetlen.  vertem ki a fejemből gyorsan egy gondolatot.
-Elkészítem én a muffinokat, a saját kontómra. Ennyivel is szeretnék hozzájárulni a gyászhoz.
-Köszönöm. 

Pár perccel később már az egyik hátsó asztalnál ültünk Vigasztalt míg én kitörtem ott a cukrászdában. Mivel az idegrendszerem az utóbbi napokban nem volt a legkedvezőbb így busszal mentem fel gyöngyösre, de elszámoltam magamat, a visszaútra nem volt pénzem. Megkértem hát Melindát hogy kisegítene pár forinttal, és a lehető leggyorsabban visszaadom.
-Tudod mit lassan lejár a munka időm, hazaviszlek kocsival, tudod én is hatvanban lakom.
-Ez kedves volna tőled és tényleg már túl sok is.
-Ezen nincs mit vitázni. Rach úgy szint mondhatni barátnőm volt. Tehát nem hagyhatom hogy ilyen idegállapotban egyedül utazz.
Így vártam az asztalnál ahova ültem, 10percenként hozott mindig valami kis sütit a konyhából stikában meg kétszer egy egy bögre forró csokit! 
Folyt köv.
By.: Damon