Sötétség. Mindenkinek mást mond. Egy kisgyereknek,
szörnyekkel, mumusokkal, és rémekkel teli fogalom. Valakinek egy szín. Nekem a
valóság. Tudom, hogy mi folyik körülöttem, hallom, ahogy anyám sírva könyörög,
hogy nyissam ki a szemem, hallom, ahogy Luca anyának hív, és próbál vidám
lenni, de hallom a hangján, hogy nem megy. Akárcsak Ferin. Talán Ő az egyetlen,
aki tarja magát, hogy más ne lássa, belül igenis szenved, nekem pedig a szívem
szakad meg, hogy nem tudok tenni semmit. Folyamatosan próbálom mozdítani
legalább az ujjam, minden pillanatban ki akarom nyitni a szemem, de nem megy.
Valami nem engedi. Tudomásom, és a hallottak szerint, már lassan két hete, hogy
kómában vagyok. Aznap este, mikor elrohantam otthonról, zöld jelzésű lámpánál
keltem át a zebrán, mikor elcsapott egy autó. A sofőr meg sem állt, tovább
hajtott. Állítólag már félig holtan találtak rám. Ha nem kaptam volna szinte
azonnal vért, már nem élnék.
Töprengésemet az ajtó nyílása szakította meg. Nem tudom ki
jöhetett be, mert nem szólt semmit.
Kihúzta az ágyam melletti széket, és leült. Nem szólt, csak megfogta a
kezem. Hatalmas tenyérbe került az én kis kacsóm, ebből tudtam, hogy férfi.
Vagy Paul, vagy Feri. Végül kiderült, hogy egyik sem.
-
Szia Meli! Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen
helyzetben foglak viszont látni. Az orvosok szerint testileg nemsokára
felépülsz. Azt mondták, így, hogy nem mozogsz, gyorsabb a gyógyulás, és ez az
egy előnye van, hogy kómába estél. – a mondat végére a látogatóm hangja
lehalkult, és mintha el is csuklott volna. Tudom, ki van nálam, de, hogy került
ide? Feri szólt volna Neki?
-
Nem tudom, hogy hallasz e minket, vagy,
érzékeled e ami körületted folyik, azt se tudom vannak e fájdalmaid, bár erről
a nővérkék biztos tesznek, hogy ne legyen, Én még is mondanék pár szót. Igaz,
pár szónál már így is többet mondtam, de tudod milyen, ha zavarban vagyok. A
banda mihamarabbi gyógyulást kíván, és szeretnének, a legközelebbi próbán
látni. És képzeld, megtudtam egy információt! Igaz ezt Te már rég tudhatod, de
azért elmondom Én is. Én vagyok az öcséd! – és itt jött a hatásszünet. Na meg a
kérdés: honnan
tudta meg? Minden erőmmel azon
voltam, hogy végre kinyissam a szemem. Harcoltam minden ellen ami nem engedte,
és végül elértem a célom. Pont olyanra sikeredett az ébredésem, mint a
filmekben. A beteg kinyitja a szemét, megpillantja a szerelmét, aki azonnal
szerelmet vall, és happy end. Ám ebben annyi volt a bökkenő, hogy Damon nem a
szerelmem, hanem az öcsém. Lényeg a lényeg, hogy végre sikerült kinyitnom a
szemem, amit azonnal be is csuktam, hála az éles fénynek, ami belehasított
látószervembe. Bár jobban belegondolva, csak Nekem éles, hisz, Én éltem két
hétig teljes sötétségben.
-
Ho… honnan… tudod? – a szavakat alig tudtam
kimondani, annyira ki volt száradva a torkom. Szegény Dam, alig tudott
megmukkanni, hogy végre kinyitottam a szemem, hát még, hogy meg is szólaltam.
-
Ne beszélj, várj, hozok egy orvost. Istenem
Meli, végre felébredtél. – kaptam egy puszit a homlokomra, és már ki is futott
a szobámból. Pár perc múlva egy fehér köpenyes fazon jött be, mögötte drága
öcsémmel.
-
Jó napot! Örülök, hogy magához tért! A nevem
Brendon Maps, az Ön kezelőorvosa. Feltennék néhány kérdést, és egy rutin
vizsgálat után, megtudjuk mondani, hogy milyen az állapota. – Én csak
bólintottam. – Mi a neve?
-
Melinda Gold.
-
Mi az édesanyja neve?
-
Laura Gold.
-
Remek. Arra emlékszik, hogy mi történt?
-
Át akartam menni a zebrán, nekem zöld volt,
aztán jött egy autó. Arra még emlékszem, hogy tovább hajtott, nem állt meg.
-
Nagyon jó. Már mint, a memóriája. Fej sérülés
nincs, pupilla rendben, pulzus… rendben.
– sztetoszkóppal is meghallgatott a doki, majd a reflexeimet vizsgálta.
Minden rendben volt, így Dammel kettesben maradtunk.
-
Szóval honnan tudtad meg?
-
Ott voltam a balesettől nem messze, az apámmal.
Mármint, apánkkal. aztán úgy döntöttem, hogy utána járok ki volt a baleste
áldozata, aztán idebent találkoztam anyádékkal, meg Ferivel, és Ők mondták,
hogy mi történt. Mivel ugyan az a vércsoportunk, engem lecsapoltak, hogy Te
élhess. Röviden ennyi, a vágatlan verziót, majd ha jobban leszel. De most
pihenj. Anyudék nem sokkal előttem mentek el. Holnap találkozunk.
-
Dam, ne menj még, kérlek. Igen tudtam róla, hogy
az öcsém vagy, hisz magánnyomozót fogadtam, hogy keresse meg az apám. Ezzel
együtt, azt is kiderítette, hogy van egy öcsém. Nem akartam ajtóstul rontani a
házba, ezért gondoltam először, hogy megismerkedünk egymással, és utána közlöm.
Kérlek, ne haragudj. Nem akartam hazudni. – éreztem, ahogy a sós könnyek végig folynak az arcomon. Tényleg
nem akartam lerohanni egy ilyen hírrel, hisz vagy hitt volna Nekem, vagy nem,
ráadásul még a családjával a jó viszonyt is tönkretehettem volna.
-
Semmi baj. Szerintem Én is így cselekedtem
volna, és már sejtettem, hogy valami nem stimmel, mert olyan dolgok kerülnek
elő a múltból, és derülnek ki akaratlanul is titkok, hogy már elég zavaros lenni
minden. De most tényleg pihenj. Holnap találkozunk. – letörölte az
arcomról a könnycseppeket, adott a homlokomra egy puszit, és
távozott. Az ajtó halkan csukódott mögötte. Nem tudtam az arcáról semmit
leolvasni. Nem láttam a haragot, nem láttam rajta az égvilágon semmit, és ez
bosszantott. Legalább lett volna rám dühös, mert eltitkoltam, vagy valami, de
semmi. És ez a leg rosszabb. Tényleg nem haragszik, vagy csak úgy csinál? Nem
tudom.
Az ágyammal szemben lévő falon volt egy tv, és egy kék óra,
amire rá pillantva vettem észre, hogy bizony, már este fél hét is elmúlt. Nem
sokkal később ismét nyílt az ajtó, de most csak egy nővérke jött be, hogy
beadja az adag fájdalomcsillapítómat, ami nemsokára el is álmosított. Egy
álomtalan álomba zuhantam. Egy gondolat futott még át az agyamon, és már el is
nyomott az álom.