Látogatás, és néhány titok 1. rész

Eljött a hétvége. Megígértem anyámnak, hogy vagy az újdonsült kis családommal, vagy egyedül, de elmegyek hozzájuk, és meglátogatom. Szerencsére ezt, nem egyedül kell megtennem. Feri és Luca izgalommal vegyes örömmel követnek a reptérre, ahol épp a papírjainkat mutatjuk be a jegyekkel, hogy felszállhassunk az Amerikába tartó gépre. Előző este megbeszéltem anyuval, hogy nem kell kijönniük, odatalálunk. Anyuék abban egyeztek meg, hogy Paul költözik. Így közelebb is lesznek a céghez, és egyszerűbb is. Paul lakása ki lett adva albérletbe, mert nem akarta eladni, mondván, ha netalántán összevesznének, tudna hova menni, vagy a közös gyereknek jó lesz az még. Mikor ezt közölték, hogy nem csak az esküvőt tervezik, de a gyereket is, kicsit meglepődtem. Nem tudom min, hisz még mind a ketten benne vannak abban a korban, hogy akár három gyermeket is bevállalhatnának, még is kicsit rossz volt hallani. Már is egy kisebb féltékenység keletkezett bennem. Mint egy öt éves kislány, aki megtudja, hogy pár hónapon belül lesz egy kistesója, akivel sokkal többet fognak foglalkozni, mit Vele. Pedig nem kéne aggódnom, hisz már nekem is van egy kis családom, és akár saját gyerekem is lehetne. Ferivel még nem beszéltünk ilyenekről, hisz még korainak tartjuk, de szerintem mind a kettőnk szíve mélyén ott a vágy egy pici baba iránt. Természetesen imádja a lányát, rajongásig, de más mikor a saját szemeddel látod, ahogy fejlődik, és mikor egy szinte érett kishölgyet kapsz hírtelen, akinek azt sem tudod mi a kedvenc színe, vagy étele. Ebben a pár hétben, mióta Lulu betoppant, próbálom úgy intézni a dolgokat, hogy minél többet legyenek együtt. Persze ebből, később kisebb vita keletkezett, hogy én miért húzom ki magam a közös programok alól, és hasonlók. A válasz egyszerű… ha a sors úgy akarja, idővel, úgy is kifogom ismerni  a kislányt. De ha közbeszól, akkor is egymásra kell, hogy támaszkodjanak. Most, a jelenben, hiába vagyok egy biztos pont, ha később bármi történhet, és már csak egy emlék leszek. Ezt megértették, még is minden alkalommal megsértődnek, mikor kettejüket küldöm vásárolni, vagy szimplán sétálni.

-          Anyu, sokára érünk oda? – kérdezte Luci, már a gépen ülve.

-          Nem kicsim. Még nagyjából egy óra. A reptérről, pedig tizenöt perc autóval.

-          Rendben. – mondta fogadott lányom, és már csukódott is a szeme. Ferivel váltottunk egy szerelmes pillantást, melyből csók lett, majd folytatta az olvasást. Luca köztünk ült a gépen. Én az ablak mellett, mert szerettem a kilátást, ahogy a gép a felhők közt suhan. Ugyan későbbi repülővel indultunk, mint akartuk, és nem szerdán, hanem szombat este. Nem így terveztük, de közbejött Luca anyja és a bírósági papírok. Végleg lemondott a kislányról.

-          Szívem, akkor biztos, hogy a kocsi kint lesz? – nézett fel a könyvéből Feri.

-          Persze. Paul reggel elhozta. Nekünk csak át kell vennünk a kulcsot a biztonsági szolgálaton.

-          Rendben. Izgulsz?

-          Nem. Talán kéne? – kérdeztem, és egy mosolyt villantottam felé. – Vagy esetleg Te félsz?

-          Na, hagyjál ezzel az ördögi mosolyoddal. Olyan félelmetes. És igen, tudd meg, hogy félek. – vágta be a gyerekekre jellemző durcát, amin jót kuncogtam.

-          Ugyan, Édesem, tudod, hogy szeretlek. – és bevetettem a már oly sok ember által ismert kiskutya szemeket, aminek persze nem tudott ellenállni, és egy csókkal ki is lett engesztelve.

-          Teljesen papucsot csinálsz belőlem. –folytatta a mű durcát.

-          Csak mert megkérlek dolgokra, és mert nem tudsz Rám haragudni?

-          Igen. És különben is. Olyan dolgokra veszel rá, amit magamtól biztos, hogy nem csinálnék, mint például a porszívózás, vagy a mosogatás.

-          Ne aggódj, anyuéknál is mamuszképzés van.

-          Hogy mi? – kérdezte két röhögés közt. Úgy kellett csitítgatni, mert a mellettünk ülő idős házaspár rosszallóan nézett, és Luca is mocorogni kezdett.

-          jól hallottad. Mamuszképzés. Magyarul, papucs leszel Drágám. – és villantottam Rá egy harminckét fogsoros mosolyt. Közelebb hajolt, úgy, hogy csak Én halljam amit mond.

-          Megállj asszony. Csak legyünk kettesben, az biztos, hogy szétszedlek. – Elég volt ennyit

közölnie, és csöndbe maradtam. Nem rég volt az első alkalom, hogy együtt voltunk, úgy igazán, azt is csak azért, mert Luca Feri anyjáéknál aludt, mert bent kellett maradnunk a cukrászdában egy szülinapi torta miatt túlórázni. Miután végeztünk, és haza értünk, szinte alig értünk be a házba, nekem esett. Először csak finom, enyhe csókokat váltottunk, majd egyre szenvedélyesebb lett. Aznap éjjel se aludtunk túl sokat, de megérte. Nem csak főnöknek és férfinek kitűnő, de még az ágyban is. Így visszagondolva arra az éjszakára, olyan bizsergés futott végig a gerincemen, hogy inkább lejjebb süllyedtem az ülésemben, és némán figyeltem a sötétséget, ami körül ölelte ezt a fém madarat. Persze Drágaságom figyelmét nem kerülte el mozdulatom, és úgy fogta vissza magát, hogy ne röhögjön fel hangosan. Ennek következtében, az idős házaspártól, ismét kapott egy igen randa pillantást, amin meg én fordultam le majdnem a székemből.

Hamar elrepült azaz egy óra, és már csak azt vettem észre, h szállunk le a gépről. Én az alvó Lucát vittem, míg Feri a csomagokat vonszolta maga után. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőle, mikor átvettem a kocsi kulcsait a biztonságiaktól, és már pakoltunk is mindent a kocsiba.

Nagyjából éjfél körül járhatott az idő, mikor megérkeztünk a ház elé, ahol a gyermekkorom éltem. Anyu, persze azonnal a nyakamba vetette magát. A nagy bemutatkozást is megtettük, így a kislányt is kénytelen voltam felkelteni, hogy ne ijedjen meg reggel, mikor egy idegen szobában ébred. Egész jól fogadta, és teljesen fellelkesült a bemutatkozás után. Azonnal belopta megát anya, és Paul szívébe, ezt lehetett látni rajtuk. Egy kis beszélgetés, és éjszakai csemegézés után, mindannyian nyugovóra tértünk. Természetesen Feri beváltotta az ígéretét, és ismét alig aludtunk, de nem bántam. A gondok, meglepetések csak másnap délelőtt értek utól.

Vágtató szerelem

Sziasztok! Sajnos ez még mindig nem friss, csak egy kis történet. Semmi köze a Kitaposatlan ösvényhez, bár, a főszereplő neve ugyan az. Remélem tetszeni fog, és ha tudtok, írjatok véleményt, kérlek. Még ha a chat-be is írjátok, nekem az is jó, csak adjatok jelet, hogy olvastok minket. Előre is köszönöm :)

A nevem Melinda Gold. 28 éves, boldog feleség és egy 8 hónapos kisfiú édesanyja vagyok. Édesapám a Gold szálloda lánc tulajdonosa, édesanyám - míg meg nem születtem - énekelt. Egyetlen gyermekükként mindent megkaptam, amit csak akartam, hisz megtehettük, de mind ezek mellett mégsem lettem elkényeztetve. 6 éves koromban döntöttem el, hogy lovagolni szeretnék. Felkerestünk egy oktatót, aki azonnal be is mutatta nekem a lovamat, Ébent. Ében egy éjfekete, telivér kanca. Amint megláttuk egymást, tudtuk, mi ketten összetartozunk, és mindig számíthatunk a másikra. 16 éven keresztül élveztük egymás társaságát, nyertünk rengeteg versenyt különböző városokba, és repültünk hajnalok hajnalán a közeli tisztáson mikor nem bírtam aludni. 13 évesen én voltam az ország legfiatalabb zsokéja, és igen felkapott is lettem. A karrierem építése mellett nem sok időm maradt a magánéletemre, és a tanulásra, de mint mindent, ezt is megoldottam. Négyes átlaggal leérettségiztem, és mint rendezvényszervező, megcsináltam a szakmám. Ugyan még nem igazán tudtam még dolgozni a szakmámban, egy-két kisebb rendezvényen kívül, de ne is foglalkoztatott igazán. Csak anyámék miatt csináltam, és szereztem meg a szakmám, mondván, „Úgy sem fogsz tudni megélni a lovaglásból.”Aztán egy szép tavaszi délutánon minden megváltozott. Greggel, már három éve együtt voltunk. Már össze is költöztünk, és az esküvőnket terveztük. Eddig minden szép és romantikus, igen. És épp a rózsaszín felhőktől nem láttam mi folyik az orrom előtt. Elvállaltam egy kislány szülinapi bulijának a megszervezését, és a megbeszélésről mentem haza. A bejárati ajtó nyitva volt, amit furcsáltam, mert Greg azt mondta, egész nap nem lesz otthon. Gregről tudni kell, hogy egy nőcsábász hírében áll, és egy eléggé keresett ügyvéd. Mikor összejöttünk azt hittem sikerült megváltoznia. De abban a pillanatban, mikor körbejártam a házat, és a hálószobánk előtt megállva, rájöttem, kutyából nem lesz szalonna. Nem kellett volna, hisz tudtam mit csinálnak odabent, még is benyitottam. Ők persze észrevettek, és abba hagyták ténykedésük, de nem változtatott semmin. Kedves vőlegényemhez hozzávágtam a gyűrűm, és otthagytam. Másnap egyik barátnőm segítségével elhoztam az össze cuccom Gregtől. Azóta eltelt három év. Igazán komoly kapcsolatom azóta nem volt, és nem is vágytam rá. Teljesen jól megvoltam. Edzések, és versenyek Ébennel, party-k a szülőkkel, barátokkal, és a rendezvények. Minden időmet kitöltötték. Aztán egyik nap nyár elején, édesapámék – egy kerti ebédre – vendéget hívtak. Én kint ültem kedvenc fám árnyékában és egy könyvet olvastam, mikor édesanyám jött oda hozzám.

-          Melinda! Van egy jó hírem!

-          És mi lenne az? – néztem fel olvasnivalómból csillogó szemekkel. Hiába voltam 25

 éves, komoly felnőtt nő, a gyerek még mindig ott bujkált bennem, aki csak a megfelelő alkalomra várt és vár, hogy előjöhessen.

-          Hamarosan vendégünk jön. Apáddal úgy gondoltuk, hogy elég idő telt el a Greggel

 való kapcsolatod óta s ideje lenne a családalapításra is gondolnod. – Igen, ez az a pont, amikor elegem lett a szüleimből. 3 évvel ezelőtt volt egy férfi az életemben, aki közel került hozzám, megkérte a kezem s összeköltöztünk… Gregor Steel.

Ismét eszembe jutottak azok a megalázó percek, de nem akartam jobban belegondolni, mert még ennyi év után is képes vagyok haraggal és gyűlölettel visszagondolni arra a baromra.

-          Melinda minden rendben? – a mindig mosolygós arc most ijedten nézett rám.

-          Hogy minden rendben van-e? Ezt most komolyan kérdezed? – felálltam a fa tövéből és

 dühösen indultam házunk felé, ahol már apám beszélgetett egy jóképű, nálam talán 2-3 évvel idősebb férfival, de nem tudtam rendesen megfigyelni. Ahhoz túl dühös voltam. Mikor el akartam menni mellettük, apám megfogta a csuklóm és finoman mégis határozottan vissza rántott.

-          Sean bemutatom a lányom: Melinda Gold. Melinda ez a férfi mellettem Sean Boardman. Szeretném, ha megismernétek egymást.

-          Nem apu, ezt most nem varrod a nyakamba – Suttogtam apám fülébe, miközben úgy

tettem, mintha puszit adnék. Kedvesnek tűnő mosollyal az arcomon ránéztem a vendégünkre, és elmentem mellettük, pont mire anyám is odaért kettősük mellé. Lábaim azonnal Ében karámjához vezetett. Mivel a telkünk elég nagy, és anno megvettük a lovam, így semmi akadálya nem volt, hogy nálunk legyen a kanca.

Amint megérkeztem azonnal felnyergeltem, ráültem s amilyen gyorsan képes volt lovam futni, úgy vágtattam el vele. Suhantunk szinte egy test, egy lélekként. Mintha érezte volna, hogy erre van szükségem. Szüleim és meglepett vendégük előtt is elvágtattunk. Ében egyre csak közeledett kedvenc fám felé és kezdtem megijedni, hisz eddig még nem csinált ilyet. Úgy tűnt, mint aki nem akarja kikerüli, ám az utolsó pillanatban, mikor már húztam volna meg a gyeplőt, kikerülte a fát, amiből nagy baj lett. Az egyik elém kerülő vaskos ágban fenn akadtam, így kiestem a nyeregből. Annyi lélekjelenlétem még volt, hogy kivegyem a lábam a kengyelből, aztán majd egyszer csak elsötétült előttem minden. Nem emlékszem semmire. Azt még hallottam, hogy édesanyám sírva ébreszteni próbált, de nem sikerült neki. Hogy mi is történt a baleset után és az ébredésem előtt? Nem igazán tudom. Egy fehér, teljesen üres szobában voltam. A baleset után nem tértem magamhoz, így azonnal kórházba vittek. Azonnal kivizsgáltak tetőtől talpig és a leletekből kiderült, hogy eltört az egyik bordám, kiment a bokám és súlyos fejsérülésem van, amitől kómába estem. Szüleim minden nap mellettem voltak és beszéltek hozzám. Meséltek arról, hogy mi történt velük aznap, és sokat meséltek a gyerekkoromról. Természetesen mindent hallottam. Nem láttam, nem érzékeltem semmit, de hallottam mindent.

Hallottam a körülöttem mozgolódó embereket és hallottam az életjeleimet jelző gépek csipogását. De nem tudtam a külvilágnak jelezni. Szörnyű volt a semmiben lebegni. Körülöttem mindenhol az a szinte vakító fehérség. Fáztam, de nem reszkettem. Féltem, mégis biztonságban éreztem magam. Ki akartam ebből a semmiből kerülni, de valami mindig visszatartott. Ha éppen szüleim nem voltak mellettem egy ismerős, mégis ismeretlen női hang beszélt hozzám és arra kért menjek vele. De hogy hova? Arra soha nem kaptam választ.

Két hónap telt el a balesetem óta. Az orvosok elmondása szerint egész hamar meggyógyultam és haza is mehettem volna, ha nem lettem volna kómában. Szüleim kitartóan látogattak és beszéltek hozzám. Voltak olyan napok, mikor egy számomra idegen férfi látogatott meg. Ezt nem igazán értettem, hisz nem is ismert, még is bejött hozzám, és kitartóan mondogatta, hogy ébredjek fel. Mintha nem ezt akartam volna. A gond ott kezdődött, hogy nem tudtam, hogyan kell. Erről senki nem adott tanácsot, vagy ötletet, tippet, mindegy minek nevezzük. Viszont mikor bent volt azt kívántam, bár elmenne, ha bejelentette, hogy megy vissza dolgozni, utána akartam kiabálni, hogy ne, inkább maradjon még. Ezt nem értettem. Teljesen összezavart. Látni ugyan nem láttam, de kellemes mély hangja rabul ejtett. A két hónap alatt sokat tudtam meg róla. Többek közt, hogy volt egy felesége, akitől 3 éve vált el. Szeret főzni és szereti a gyerekeket. Én csak hallgattam, hallgattam és egyre csak azon járt az eszem, hogy talán ez a férfi az, aki megérintheti összetört, sárba tiport lelkemet és önérzetemet. Lehet, hogy Ő rá vártam egész életemben? Lehet, hogy minden, ami történt, nem a véletlen műve? Talán minket egymásnak szánt a sors? Annyi figyelmet, bíztatást és szeretetet kaptam Tőle, hogy végül meg lett az eredménye. Egyik reggel épp a gyerekkoráról mesélt, mikor sok idő után végre meg tudtam mozdítani a kezem. Ugrálni tudtam volna örömömben, hogy 8 hosszú hét után végre sikerült jelezni a külvilágnak, hogy figyelek. Ez az apró mégis reménnyel teli mozdulat nem kerülte el látogatóm figyelmét. Éreztem, ahogy leül mellém az ágyra, megfogja a kezem és szólongat. Ekkor megtörtént a csoda! Kinyitottam a szemem. A hírtelen fény élesen hasított szemembe. Mikor megszoktam a fényeket, körvonalazódni kezdtek a szobában lévő tárgyak és egy férfi arc vonalai, majd egy olajzöld szempárral találkoztam. Ebben a tekintetben benne volt az aggódás, félelem és az öröm keveréke. Csak néztük egymást, nem mozdultunk, de mint tudjuk, mindennek vége szakad egyszer. A férfi törte meg a csendet.

-          Jó reggelt! Örülök, hogy végre felébredtél. A szüleiddel már aggódtunk érted. Emlékszel mi történt veled?

-          Igen, emlékszem. Dühös voltam, felültem a lovamra és nekimentem egy fának. De Te ki vagy? –kérdeztem kissé rekedten.

-          Jól emlékszel! Sean vagyok. Sean Boardman. Édesapád a baleseted napján mutatott be. Igazából nem is csodálom, hogy nem emlékszel rám, úgy elrohantál. – először láttam mosolyogni és be kell, hogy valljam nagyon is jól állt neki.

-          Tényleg. Már emlékszem. – pirulva és kicsit szégyenkezve néztem rá. Ő erre csak finoman megszorította a kezem és egy „semmi baj” mosoly jelent meg arcán. - Anyáék hol vannak?

-          Édesapádnak el kellett utaznia az egyik szálloda miatt, Édesanyád pedig szerintem nemsokára jön. Ilyenkor szokott jönni. – az információt egy bólintással köszöntem

meg. Pár pillanat múlva anyám nyitott be az ajtón, de én addigra már mély, gyógyító álomba merültem. Álmom csodálatos volt. Ében hátán ültem és szélviharként száguldottunk egy hatalmas mezőn át, melynek határában egy magas, csinos, kedves mosolyú férfi várt engem szélesre tárt karokkal. Sean volt az. Abban a pillanatban megértettem, hogy ez már részemről szerelem. Bár elég érdekes, hogy alig láttam még, és már szerelemről beszélek. Mert ugye az csak egy dolog, hogy Én már szinte mindent tudok Róla, de ez fordítva nem igaz. És mint köztudott, nem minden a külső. Mi van, ha én nem tetszem Neki?

Amikor felébredtem, édesanyám csillogó szemeit láttam meg. Azonnal kaptam egy hatalmas ölelést, rengeteg puszit, majd órákat beszélgettünk át. Elmeséltem, hogy hallottam mindent, amiket meséltek nekem és kérdeztem Seanról. Ő természetesen vidáman válaszolt minden kérdésemre, még arra is, amit fel sem tettem. Estefelé egy idősödő, őszülő, pocakos férfi jött és vizsgált meg. Mindent rendben talált és kijelentette, hogy másnap akár haza is mehetek. Ennek a hírnek nagyon örültem. Soha nem szerettem a kórházakat. Mindenhol fehér és zöld szín, a fertőtlenítő szerek szaga és valljuk be az étel sem az igazi.

Másnap délelőtt kaptam a kezembe papírjaimat és hagyhattam el a kórházat. Sean vitt haza, mert édesanyámat apa megkérte valamire, hogy intézze el és így nem tudott volna értem jönni. Igazából annyira nem bántam. Szerettem a férfi közelségét. Nyugtató hatással van rám. A kocsiban nem szóltunk egymáshoz, mindketten a gondolatainkba merültünk és az utat figyeltük, mely a házunkig vezetett, a maga kanyargón módján. Miután hazaértünk, leültünk a nappaliba és beszélgettünk. Megtudtam, hogy nem csak azért volt mellettem oly’ sok időt, mert érdekelte, hogy hogy vagyok, hanem mert orvos és Ő kezelt. Mivel én már elég sok mindent tudtam róla, amit mosolyogva meg is jegyzett, megkért, hogy meséljek magamról. Boldogan tettem eleget kérésének, bár a magam, akkori, 25 évével még nem igazán éltem meg sokat. Versenyeimről meséltem és kicsit beavattam a volt kapcsolatomba is, hisz Ő is mesélt sajátjáról. Estefelé, mielőtt elment volna, közölte, hogy még nem árt, ha nem erőltetem magam meg, és inkább pihenek. Így is tettem. Szerencsére csak két hétig kellett nélkülöznöm a hosszú sétákat, vezetést és Ébent. Sean minden nap eljött meglátogatni. Egyik nap együtt mentünk vissza a korházba ellenőrzésre és mindent rendben találtak. A nap folyamán elmentünk a városi állatkertbe és kéz a kézben néztük végig az állatokat. Aznap volt az első csókunk. Akkor éreztem igazán a fellegekben magam és boldogabb voltam, mint valaha. Ez után nem siettünk el semmit. Pár héttel később az edzőm telefonált, hogy meg kéne beszélnünk valamit. A telefon rosszkor jött, ugyan is Ébennek elszakadt a bokaszalagja egyik gyakorlásunk közben. Tény, hogy szegényem már elég idős volt, de az orvosa szerint remek kondiban volt. Nagy nehezen összehoztuk Derekkel a találkozót, ahol közölte, megtalálta az utódom. Igaz nem olyan tehetséges, mint én voltam, de még lehet belőle valami. Magyarul kirúgott, mert kiöregedtünk Ébennel. Iszonyatosan rossz volt feladni az álmaim, de be kell látnom, hogy igaza volt. Mindent elértünk amit ellehetett, és Ében se versenyezhet többé.

Két évig jártunk és kóstolgattuk a közös életet Seannal, végül megkérte a kezem egy szép őszi estén a kandalló előtt üldögélve. Természetesen igent mondtam. December 20-án, hóesésben, a természet lágy ölén fogadtunk örök hűséget egymásnak. Nem költöztünk másik városba, inkább a szülők közelében maradtunk, hogy ha kell, tudjunk a másiknak segíteni. Az esküvő után nem sokkal, kiderült, hogy gyermeket várok, aminek rajtunk kívül, a kedves szülők örültek a legjobban.

Kilenc hónap múlva megszületett kisfiúnk, Jason. Mit ne mondjak kiköpött apja, aminek én örültem és örülök a legjobban. Csillogó olajzöld szemek és gesztenyebarna fürtök. A versenylovaglásnak sajnos véget kellett vetnem, de nem bánom. Sokat elértem és büszke vagyok Ébenre is és a magam teljesítményére is… és bátran kijelenthetem, hogy ez egy örökké vágtató szerelem!

THE END