Reggel Lulu ébresztett minket azzal, hogy bemászott közénk az ágyba. Az egyetlen szerencsénk az volt, hogy mielőtt elaludtunk volna, mind a ketten felvettünk egy pólót és egy fehérneműt.
- Na, jó reggelt! Hasatokra süt a nap. Gyerünk, keljetek fel! – ugrál fel-le az ágyon köztünk.
- Jól van, már ébren vagyunk. Nem kell ugrálni. – Feri mellettem úgy dörmögött, mint egy medve. Imádtam ilyenkor reggel.
- Kicsim, Paulék ébren vannak már? – kérdeztem, miközben feltornáztam magam ülő helyzetbe, és azon gondolkodtam, mit találjak ki, hogy kitudjam küldeni Szélvész kisasszonyt, míg felöltözünk.
- Persze. Ők küldtek fel, hogy szóljak, kész az ebéd. Laura mondta, reggel, hogy hagyjalak Titeket aludni, de most már nem várunk Rátok. Ebédelni még Nektek is kell.
- Jól van. Kelünk. Addig menj le, mindjárt megyünk mi is. – ezt se kellett kétszer mondani. Leugrott az ágyról, és már csukódott is mögötte az ajtó. Még este anyu megígértette a kislánnyal, hogy a nincs nénizés, és nincs magázás, ezért ez a közvetlen megszólítás. Feri leszedte a fejére húzott takarót, és egy hírtelen rántással húzott magához. Amint szembekerültünk egymással, azonnal az ajkaimra tapadt. Imádtam a száját. Olyan csókolni való. El sem hiszem, hogy Ő az enyém. Csókunknak a levegőhiány vetett véget.
- Szeretlek! – csillogó szemeit tekintetembe fúrta.
- Én is szeretlek! Viszont a rossz hírem az, hogy ha nem kelünk fel, anyu fog megjelenni, és lerángatni.
- Oké, oké. Vettem a lapot.
Kimásztunk az ágyból, és együtt mentünk zuhanyozni. Tényleg csak zuhanyozni, ugyan is anyu tényleg bejött szólni, hogy kapunk öt percet elkészülni, és nem többet. Nyári időnek megfelelően, egy fekete rövidnadrágot vettem fel, egy lenge fehér felsővel, Feri is hasonló kép öltözött, így nem vacakoltunk annyit. Amint megérkeztünk az ebédlőbe, azonnal leültünk az asztalhoz, és már körül is vett a kellemes családi hangulat.
Ebéd után Luca és Paul elsétáltak egy cukrászdába, hogy hozzanak valami desszertet, addig mi leültünk a nappaliba kicsit beszélgetni, és szóba került az a téma, amit nem mostanában akartam felhozni.
- Szóval akkor megtaláltad az apád. És? Találkoztatok már? – kérdezte anyu. Látszott rajta, hogy ez nem tartozik a kedvenc témái közé, még is érdekli.
- Igen, és nem. Nem merem felkeresni. Annyi a „mi van ha” kérdés, és nincs válasz. A fiával szoktam találkozni, de Ő se tud semmit. Egyenlőre tapogatózok Nála, hogy milyen a családja, meg barátkozok, aztán majd meglátjuk mi lesz.
- Értem. Khm… itt van.
- Ki? Mi? – néztem anyura értetlenül.
- Az apád. Itt van a városban.
- Ezt Te honnan tudod?
- Onnan, hogy találkoztam Vele tegnap.
A vér is megfagyott bennem. Hogy az apám itt? Akkor tud Rólam is? Ha igen, akkor mi lesz ezután? A hírtelen jött meglepettség, átváltott dühbe.
- Beszéltetek?
- Igen, de nem kell aggódnod. Nem mondtam Rólad semmit, Ő meg nem kérdezte. Igazából csak annyit kérdezett, hogy boldog vagyok e. Miután válaszoltam, elköszöntünk, és mentünk a dolgunkra. – anyu bejelentése után, beállt egy kis csend. Nem volt túlzottan kínos, csak kellemetlenül. Néhány perc elteltével folytatta: - Kicsim, tudnod kell még valamit, ha már a családnál tartunk. Igaz, nem közvetlenül kapcsolódik ide, és Paullal akartuk közölni, de nem bírom tovább. Terhes vagyok.
Itt telt be a pohár. Igazából fogalmam sincs, hogy min borultam ki ennyire, de abban a pillanatban nem foglalkoztam semmivel. Terhes? Számítanom kellett rá, hisz tervezték, de alig ismerik egymást, a fenébe is!
Felpattantam a kanapéról, és kiszaladtam az utcára. Nem volt célom, csak kóvályogtam a környéken. Elmentem egy rakat kirakat előtt, és a sétáló párokat nézegettem. Olyan boldogok, ahogy kézen fogva sétáltak. Ránéztem az órámra, amiről kiderült, hogy már lassan egy órája eljöttem otthonról, így visszafelé indultam. Komolyan nem tudom min akadtam ki. Talán azon, hogy röpke húsz év után anyáék újra találkoztak, és az apám, semmit nem akar tudni Rólam, Rólunk, pedig elméletileg tudta, hogy anya terhes volt Tőle. De az is lehet, hogy a kistesó híre sokkolt. Nem tudom.
Az egyik lámpás zebránál megálltam, míg át nem vált zöldre. Nem is kellett sokat várnom. Amint átváltott, leléptem a zebrára, és ez volt az utolsó, amit megtettem. Nem emlékszem semmire, csak arra, hogy elnyel a hívogató sötétség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése