Ébredés!

Sötétség. Mindenkinek mást mond. Egy kisgyereknek, szörnyekkel, mumusokkal, és rémekkel teli fogalom. Valakinek egy szín. Nekem a valóság. Tudom, hogy mi folyik körülöttem, hallom, ahogy anyám sírva könyörög, hogy nyissam ki a szemem, hallom, ahogy Luca anyának hív, és próbál vidám lenni, de hallom a hangján, hogy nem megy. Akárcsak Ferin. Talán Ő az egyetlen, aki tarja magát, hogy más ne lássa, belül igenis szenved, nekem pedig a szívem szakad meg, hogy nem tudok tenni semmit. Folyamatosan próbálom mozdítani legalább az ujjam, minden pillanatban ki akarom nyitni a szemem, de nem megy. Valami nem engedi. Tudomásom, és a hallottak szerint, már lassan két hete, hogy kómában vagyok. Aznap este, mikor elrohantam otthonról, zöld jelzésű lámpánál keltem át a zebrán, mikor elcsapott egy autó. A sofőr meg sem állt, tovább hajtott. Állítólag már félig holtan találtak rám. Ha nem kaptam volna szinte azonnal vért, már nem élnék.

Töprengésemet az ajtó nyílása szakította meg. Nem tudom ki jöhetett be, mert nem szólt semmit.  Kihúzta az ágyam melletti széket, és leült. Nem szólt, csak megfogta a kezem. Hatalmas tenyérbe került az én kis kacsóm, ebből tudtam, hogy férfi. Vagy Paul, vagy Feri. Végül kiderült, hogy egyik sem.

-          Szia Meli! Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetben foglak viszont látni. Az orvosok szerint testileg nemsokára felépülsz. Azt mondták, így, hogy nem mozogsz, gyorsabb a gyógyulás, és ez az egy előnye van, hogy kómába estél. – a mondat végére a látogatóm hangja lehalkult, és mintha el is csuklott volna. Tudom, ki van nálam, de, hogy került ide? Feri szólt volna Neki?

-          Nem tudom, hogy hallasz e minket, vagy, érzékeled e ami körületted folyik, azt se tudom vannak e fájdalmaid, bár erről a nővérkék biztos tesznek, hogy ne legyen, Én még is mondanék pár szót. Igaz, pár szónál már így is többet mondtam, de tudod milyen, ha zavarban vagyok. A banda mihamarabbi gyógyulást kíván, és szeretnének, a legközelebbi próbán látni. És képzeld, megtudtam egy információt! Igaz ezt Te már rég tudhatod, de azért elmondom Én is. Én vagyok az öcséd! – és itt jött a hatásszünet. Na meg a kérdés: honnan

tudta meg? Minden erőmmel azon voltam, hogy végre kinyissam a szemem. Harcoltam minden ellen ami nem engedte, és végül elértem a célom. Pont olyanra sikeredett az ébredésem, mint a filmekben. A beteg kinyitja a szemét, megpillantja a szerelmét, aki azonnal szerelmet vall, és happy end. Ám ebben annyi volt a bökkenő, hogy Damon nem a szerelmem, hanem az öcsém. Lényeg a lényeg, hogy végre sikerült kinyitnom a szemem, amit azonnal be is csuktam, hála az éles fénynek, ami belehasított látószervembe. Bár jobban belegondolva, csak Nekem éles, hisz, Én éltem két hétig teljes sötétségben.

-          Ho… honnan… tudod? – a szavakat alig tudtam kimondani, annyira ki volt száradva a torkom. Szegény Dam, alig tudott megmukkanni, hogy végre kinyitottam a szemem, hát még, hogy meg is szólaltam.

-          Ne beszélj, várj, hozok egy orvost. Istenem Meli, végre felébredtél. – kaptam egy puszit a homlokomra, és már ki is futott a szobámból. Pár perc múlva egy fehér köpenyes fazon jött be, mögötte drága öcsémmel.

-          Jó napot! Örülök, hogy magához tért! A nevem Brendon Maps, az Ön kezelőorvosa. Feltennék néhány kérdést, és egy rutin vizsgálat után, megtudjuk mondani, hogy milyen az állapota. – Én csak bólintottam. – Mi a neve?

-          Melinda Gold.

-          Mi az édesanyja neve?

-          Laura Gold.

-          Remek. Arra emlékszik, hogy mi történt?

-          Át akartam menni a zebrán, nekem zöld volt, aztán jött egy autó. Arra még emlékszem, hogy tovább hajtott, nem állt meg.

-          Nagyon jó. Már mint, a memóriája. Fej sérülés nincs, pupilla rendben, pulzus… rendben.  – sztetoszkóppal is meghallgatott a doki, majd a reflexeimet vizsgálta. Minden rendben volt, így Dammel kettesben maradtunk.

-          Szóval honnan tudtad meg?

-          Ott voltam a balesettől nem messze, az apámmal. Mármint, apánkkal. aztán úgy döntöttem, hogy utána járok ki volt a baleste áldozata, aztán idebent találkoztam anyádékkal, meg Ferivel, és Ők mondták, hogy mi történt. Mivel ugyan az a vércsoportunk, engem lecsapoltak, hogy Te élhess. Röviden ennyi, a vágatlan verziót, majd ha jobban leszel. De most pihenj. Anyudék nem sokkal előttem mentek el. Holnap találkozunk.

-          Dam, ne menj még, kérlek. Igen tudtam róla, hogy az öcsém vagy, hisz magánnyomozót fogadtam, hogy keresse meg az apám. Ezzel együtt, azt is kiderítette, hogy van egy öcsém. Nem akartam ajtóstul rontani a házba, ezért gondoltam először, hogy megismerkedünk egymással, és utána közlöm. Kérlek, ne haragudj. Nem akartam hazudni. – éreztem, ahogy a  sós könnyek végig folynak az arcomon. Tényleg nem akartam lerohanni egy ilyen hírrel, hisz vagy hitt volna Nekem, vagy nem, ráadásul még a családjával a jó viszonyt is tönkretehettem volna.

-          Semmi baj. Szerintem Én is így cselekedtem volna, és már sejtettem, hogy valami nem stimmel, mert olyan dolgok kerülnek elő a múltból, és derülnek ki akaratlanul is titkok, hogy már elég zavaros lenni minden. De most tényleg pihenj. Holnap találkozunk. – letörölte az

arcomról a könnycseppeket, adott a homlokomra egy puszit, és távozott. Az ajtó halkan csukódott mögötte. Nem tudtam az arcáról semmit leolvasni. Nem láttam a haragot, nem láttam rajta az égvilágon semmit, és ez bosszantott. Legalább lett volna rám dühös, mert eltitkoltam, vagy valami, de semmi. És ez a leg rosszabb. Tényleg nem haragszik, vagy csak úgy csinál? Nem tudom.

Az ágyammal szemben lévő falon volt egy tv, és egy kék óra, amire rá pillantva vettem észre, hogy bizony, már este fél hét is elmúlt. Nem sokkal később ismét nyílt az ajtó, de most csak egy nővérke jött be, hogy beadja az adag fájdalomcsillapítómat, ami nemsokára el is álmosított. Egy álomtalan álomba zuhantam. Egy gondolat futott még át az agyamon, és már el is nyomott az álom.