Most, vagy soha!

A családom kibővült egy nővérrel, vővel, és egy aranyos unokahúggal, és úton van egy unokaöcsi is már. Egy évvel ezelőtt még gondatlanul éltem semmi sem zavart, a felelősséget hírből ismertem csak. Lassan vége a fősuli első évének, alig várom már mert mindenképp ott akarok lenni a nővérem esküvőjén. Ő és Feri már régóta tervezgetik de most hogy becsúszott a baba ez felgyorsította a folyamatot. Innen angliában minden más. Olyan pörgés és élet van itt kint hogy az valami hihetetlen, ezt érzni kell, átélni. Szerencsémre sikerült kijutnom idén nyáron egy zenei kurzusra. Ezért is vagyok olyan türelmetlen. Rég láttam már a családomat. Egy hét és indul a gépem haza! Haza, ez már nem egy helyet jelent, hanem azt a helyet hol a családom van és jól érzem magam.

-Ne idegeskedj.Meglátod ez a mai a Te napod. Nem teheti tönkre senki sem. mondtam egészen magabiztosan ahhoz hogy elhidje.
-Úgy gondolod? Komolyan?
-Mindenképp. Nézz végig magadon. mondta Laura és odafordította az egész alakos tükörhöz ahonnn egy kicsi de sovány és szép arcú lány nézett vissza ránk. Nem standard szépség, nem. Inkább mondanám klaszikus gyönyörű nőnek.
-Őőőő...most azt hiszem lemegyek a vőlegényhez, és megnézem ott m a helyzet.
-Renden.
Miután kiléptem a szobából és becsuktam az ajtót éreztem ahogy kalapál a szívem.
"Hogy mondjam meg hogy a vőlegénye még mindig nincs itt és nem tudjuk elérni Őt? 100% hogy kakadna, annak ellenére milyen természetellenesen nyugodt. Valamit tennem kell de mégis mit?"

-Gyönyörű vagy.
-Köszi Anyu!
-Mindig is erről a pillanatról álmodtam. Mikor még csak terhes voltam akkor nem akartam ezzel foglalkozni mert ott volt a "Mi van ha fiú?" gondolata. De ahogy a nővér a kezembe adott és azt mondta csodás kis hölgy érkezett a világra akkor tudtam hogy ez lesz a legszebb nap mindkettőnk életében. Most valami tanulságos szöveget monológot kéne mondanom, de ez nem egy csöpögős Hollywoodi romantikus filmecske, ez a való élet tele érzelmekkel és élettel. Bár meg kell hagyni hogy hogy már van rajtad valami új, a ruhád valami kölcsön, Kriszti fülbevalója, valami kék és valami régi hiányzik rólad. Nem egy nagy családi ereklye, de még az válhat belőle. Aznap eljöttem a dokitól és közölte velem hogy úton vagy bementem egy kis közértbe és vettem magamnak egy óriás csokis jégkrémet meg egy zsákbamacskát azon az  alapon hogy te is meglepetés leszel nekem. A zacskóban volt ez a kis karkötő, tudom bizsu de ezt adom én neked mint régit és kéket.
-Anyu....kérlek feltennéd?
-Persze.
Akkor rácsatolta a kis ezüst láncon logó kék köves medálkát ami egy madarat formált.
-A láncot már én adtam hozzá.
-Tökéletes! És szép.
Laura átölelte a lányát és még egy jó ideig így maradtak.

-Gábor, Paul szóval ti nem tudok semmit?
-Semmit, azóta hogy tegnap kimerültségre hivatkozva lelépett.
-Nem is furcsállottam elég karikásak voltak a szemei.
-Gábor te mégis csak jobban jóba vagy vele, nem említett valamit mostanság?
-Egyáltalán, mindig fáradtságra hivatkozott és tényleg úgy is nézett ki.
-Paul, szeretném ha Luca se sejtene semmit és senki sem, főleg Melinda.
Ekkor nyílt ki a kapu. Egy rongyos tépett összevert alak esett be.
-FERI?! kiáltottuk mindannyian!

Levél Danitól!

Helló minden lelkes olvasónak!

Dani vagyok, Barbi szerkesztő társa. Elnézést kérek mindenkitől a frissek kései miatt. Az idei vizsga év eléggé lefárasztott rögtön az év eleji nagy ismétlésekkel. Ezért most örömmel jelenthetem be , hogy megjelenik a legújabb fejezet ami mindent és összefoglal. Mivel nem szeretnénk se Melinda, Se Damon karakterét megölni így van rá esély , hogy hagyunk kiskaput az esetleges folytatáshoz. Ami nem biztos így nem ígérek felelőtlenül semmit.

Hello!

Sokat ígérgettem már, hogy jön a friss, de a helyzet az, hogy se ötletem, se időm nincs már, hogy összedobjak valamit, sz*r munkát, meg nem szívesen adok ki a kezemből. Dani nevében nem tudok nyilatkozni. Ígéri a frisst, csak anyukája lefoglalja egész napra a gépet, többet nem tudok. De a lényeg az, hogy igyekszem összeszedni magam, és megírni a frisst. VISZONT!! Már csak 2 fejezet, és búcsúzunk. Több okból kifolyólag, nem lesz folytatása.

Megértéseteket köszönjük :)

U.i: Igyekszem, de tényleg :P :)

Sziasztok!
Elnézést kérek a kései frissért, de voltam olyan ügyes, hogy kitöröltem a gépemből a fejezetet, és újra kellett írnom, ráadásul a hétvégémet Gödöllőn töltöttem a nagyszüleimmel, és apukámékkal. De a lényeg, hogy itt a friss!

niiki, köszönjük a kommentet, és örülök, hogy tetszik a történet :) Remélem továbbra is olvasni fogsz minket, és ha nem gond, kitettelek a link cserék közé :)



Gondok!

Már két hete, hogy haza jöttünk Ferihez. Miután nem változtak az értékeim, az orvos úgy döntött, hogy nincs értelme bent maradnom, szerelmem pedig hazajött, hogy a boltot felügyelje, de Lucát itt hagyta. Damonnal azóta is miden nap beszélünk.
Épp most értünk haza Kedvesemmel és lányommal a bevásárlásból. Az óra már egy ideje elütött a az este hetet, ezért gyorsan kipakoltunk a kocsiból, és Lucát elküldtem fürödni, míg Én megfőzöm a vacsit. Feri addig megágyazott a kicsinek is, és nekünk is. Nem sokkal azután, hogy kiderült Luca léte, és hogy az apjához költözik, - aki már velem lakott két hete – átalakítottuk az én régi szobámat. Kifestettük a szobát, kicseréltettük az ablakokat, a szőnyeget, és lényegében mindent. Most egy igazi kis hercegnős szoba lett belőle. Halvány citromsárga falak, fehér bútorok, rózsaszín szőnyeg a szoba közepén. Még jó, hogy alatta parketta van. Így lett az én régi, kissé kopottas szobámból, egy igazi gyerek birodalom, tele játékokkal, és mesekönyvekkel.
Fél óra szöszmötölés után készen lett a spagetti, és a szósz. Hárman megterítettünk, és csendben leültünk enni. Luca már annyira fáradt volt, hogy azt figyeltem, mikor esik bele a tésztába, Kedvesem pedig szokatlanul csendben volt. Mindig jókedve, és vidám tekintete most még a kanyarban se volt, nem hogy köztünk.
Vacsora után Lulut lefektettem, és kimentem a konyhába, hogy elmosogassak. Ahogy beléptem kis konyhámba Ferivel találtam magam szembe. Csak állt a konyhapultnak támaszkodva, és üveges tekintettel figyelte a padlót.
Mi a baj? És nem mondd, hogy semmi, mert már napok óta látom, hogy töröd a fejed, és sehol nincs az az örök vidám pasi, akibe beleszerettem.
Igen, baj van. Mégpedig az üzlettel.
Mi történt? – Ő csak vett egy mély levegőt, és folytatta.
Hamarosan be kell zárnom, mert nincs pénz. Nincsenek megrendelők, és vásárlónk is alig akad. Viszont a számlákat ugyan úgy fizetni kell, a szállítókat ki kell fizetni, akárcsak Krisztiéket. És ha mind ez nem lenne elég, itt van Luca is. Ne értsd félre, nem bánom, mert imádom. De egy gyermek sok mindennel jár. Ruhák, játékok, az óvoda, de gondolom ezekkel tisztában vagy. – hírtelen szakadt fel belőle minden, és teljesen tisztában vagyok azzal, amit érez. Megértettem.
Életem! Először is, segíts nekem elmosogatni, hogy mihamarabb ágyba kerüljük. Másodszor, teljesen értem miről beszélsz, és még akár segíthetek is.
Ugyan, kérlek. Hogy tudnál segíteni? – mintha egy kis iróniát véltem volna felfedezni a hangjában, de nem foglalkoztam vele. Majd rájön, hogy igazam van.
Nagyon egyszerűen. Holnap reggel, miután Lucát elvittük az oviba, bemegyünk a boltba, nem nyitunk ki, csak leülünk, és átrágjuk magunkat az összes csekken és papíron. Úgy is mi leszünk a soron, így legalább nem fog zavarni minket senki. Aztán meg ott a külön számlám, amit annak idején a nyári munkákból szedtem össze, és még anya is kipótolta. Ez a számla folyamatosan kamatozik tizenhárom éves korom óta. Igazából nem tudom minek nyitottam régen, de úgy voltam vele, egyszer jól jön. És ha ahhoz, az kell, hogy ne zárjon be a bolt, akkor szívesen áldozom rá.
De az a Te pénzed. Nem költeted ilyenekre. Meg amúgy is. Ez az Én cukrászdám, és Nekem kell megoldanom, és…
Na, most állj le! Lehet, hogy a Te üzleted, de tudomásom szerint, már ketten vagyunk, és nem hagyjuk, hogy a másik bármit csináljon egyedül. Nemde? És ha kérhetlek, ne kezdjük el, ezt a „Te pénzed, Én pénzem” dolgot kérlek. Ha én segíteni tudok, akkor meg is teszem. Világos? – Feri csak állt velem szemben, és megszólalni se tudott. Még nem hallott így kiosztani senkit. De ha egyszer igazam van, akkor igazam van. A szívemhez nőtt már az a kis barátságos cukrászda, és persze Krisztiék is. Arról már nem is beszélve, hogy ott ismertem meg, Szerelmemet. Néhány perces csend után, valószínűleg addig tartott felfogni a hallottakat, végre megszólalt.
Rendben. De ha sikerül helyrehozni a dolgokat, ígérem, hogy megköszönöm.
Drágám, csak egy dologgal tudod megköszönni… illetve kettővel. – léptem elé és kezemet végig simítottam gondterhelt arcán – Először is, ha segítesz végre elmosogatni, mert már tíz óra is elmúlt, másodszor, ha mindig szeretni fogsz, és elmondasz mindent.
Segítek, és nem csak a mosogatásban, és ígérem, hogy szeretni foglak mindig.
Ezután, a kis vita után, tényleg eltüntettük a koszos edényeket, én elmentem tusolni, és már bújtam is be az ágyba Feri mellé, aki egy könyvet olvasott. Amint mellé bújtam, letette, lekapcsolta a lámpát, és a hátamat kezdte simogatni. Csak a tévé világított, és a film, ami ment, szólt háttérzajként. Közben az éj leple alatt egymást szerettük hajnalig.

Sziasztok!
Nem mondok semmit inkább, hogy miért nem jött megint friss. De holnap már teszem fel az új részt, és jó hír, vagy rossz, hogy hamarosan vége a történetnek. Meli részét még a múlthéten fel akartam tenni, de volt néhány dolgom, ami közbeszólt, szóval ismét késtem, de mindegy is. Lényeg, hogy holnap már felteszem, mint már írtam :)
Köszönöm türelmeteket.

Árnyékból a fénybe

2 héttel korábban....

Minden amit eddig hittem a világról, a világomról a családomról összeomlott. Eddig volt egy csodás barátnőm, egy zenekarom, barátaim, és céljaim, és ehhez egy erős szerető családi háttér. Egyszeriben minden megváltozott. A barátnőm meghalt, a céljaim egyszeribe nem voltak reálisak, és a családom, nos a családom széthullott. Amikor is kimentem Amerikába hogy felkutassam az apámat, ami már akkor abszurd volt hisz nekem mindig is volt, születésem óta nevelt, kijárt velem az edzésekre és eljött az iskolai előadásokra amikor ideje engedte egy főszerkesztőhöz képest. Amit sosem fogok elfeledni. Ahogy megtaláltam nem csak egy újabb apára tettem szert de egy nővérre is. Aki mindvégig ott volt velem az elmúlt időszakban! Az hogy megtudtam hogy ki is Ő nekem valójában ahhoz egy tragédia kellet. Mélyen magamban legbelül átkozom magam hogy örülhetek ennek. Melinda olyan sérülést szenvedett hogy vérpótlás nélkül belehalt volna. Bár nem nagyon hiszek ezekben az ezoterikus cuccokban valami azt súgta hogy több mint egy szimpla barát de sose úgy tekintettem rá mint egy nőre akivel együtt lehetnék, és nem csak Feri és a kis Luca miatt. Abban a pillanatban minden megváltozott. Apa elakarta hagyni anyát és az igazi apám Greg a nevére akart venni.

...

Azóta apa és anya újra boldogok együtt és minden olyan mint előtte. Greg elfogadta hogy megtartom az Artchibald nevet és minden nap bejárok a nővéremhez aki kómában fekszik. Minden nap felolvasok neki az újságból, híreket, időjárást, horoszkópot, vicceket de még a lottó eredményeket is. Ahogy stabilizálódott az állapota és magához tért átvitték egy másik kórterembe. Ragaszkodtam egy egyágyas teremhez hogy kényelmesebb legyen a gyógyulása. Azóta is rengeteget beszélünk, a nővéreket kicselezve a látogatási időt meghosszabbítva.

...

-És mondd arra emlékszel amikor átmentünk a pizzázóból a Vidámparkba?

-Lehet azt elfelejteni Feri arcán hogy meglátta a hullámvasutat?

-Jah már a látványától is megakarta mutatni öreg barátját Rókakomát. :D

Kinyílt az ajtó és belépett rajta Laura és Paul.

-Gyerekek sziasztok! mondta Laura egy széles vigyorral és elindult felénk. 

Előbb Melit puszilta meg és ölelgette, majd engem. Mióta kiderültek a dolgok megkértem anyát és Paulékat hogy hadd költözhessek oda míg haza nem hozhatják a nővéremet. 

-Jó nagy kacagást hallottam.

-Ohhh igen anya csak DJ-vel épp pár közös emléken röhögtünk, mint pl hogy Feri kissé elsápadt a Vidámparkban már a dodzsem látványától is :) .

-Emlékszem, meg is írtad valamelyik leveledben! Aznap szép kis estétek volt szegénykém, tényleg mi van vele?

-Haza küldtem, mégsem hagyhatja az üzletet üresen, főleg az esküvői szezonban.

-Nos azt hiszem én kimegyek és megebédelek. Velem tartasz Paul?

-Persze.

....

Amint hogy becsukódott a kórterem ajtaja megszólaltam.

-Mondanom kell valamit!

-Mit!?

-Majd a lobbiban.

...

-Azt hiszem hogy valami nem stimmel Ferivel.

-Ezt hogy érted?

-Az üzlet csődbe megy!

-Ezt te honnan veszed?

-Onnan hogy hallottam amikor Mel hazaküldi Ferit, nem szép dolog hogy kihallgattam de csak a vak nem vette volna észre mi ez a hacacáré! Épp ezért kérlek téged hogy ne mondd el senkinek mert ezt nekem se szabadna tudnom. Épp most akartam elmesélni a nővéremnek, csak betoppantatok. Ami lehet jobb mert magam sem tudom hogy kezdjek bele. Szeretnék segíteni rajtuk. Pláne úgy hogy szerintem van itt valami ami picit megnehezíti a dolgom?

-Mi?

-Mind a ketten makacsok mint az öszvér!

-Látod Damon ez igaz.

-Na visszamehetsz Lauráékhoz nekem még van egy kis dolgom, otthon találkozunk.

-Szervusz!

-Helló!

Kezet fogtunk azzal mindenki ment a maga útjára. Paul a feleségéhez és annak lányához Én pedig a városba.

Ébredés!

Sötétség. Mindenkinek mást mond. Egy kisgyereknek, szörnyekkel, mumusokkal, és rémekkel teli fogalom. Valakinek egy szín. Nekem a valóság. Tudom, hogy mi folyik körülöttem, hallom, ahogy anyám sírva könyörög, hogy nyissam ki a szemem, hallom, ahogy Luca anyának hív, és próbál vidám lenni, de hallom a hangján, hogy nem megy. Akárcsak Ferin. Talán Ő az egyetlen, aki tarja magát, hogy más ne lássa, belül igenis szenved, nekem pedig a szívem szakad meg, hogy nem tudok tenni semmit. Folyamatosan próbálom mozdítani legalább az ujjam, minden pillanatban ki akarom nyitni a szemem, de nem megy. Valami nem engedi. Tudomásom, és a hallottak szerint, már lassan két hete, hogy kómában vagyok. Aznap este, mikor elrohantam otthonról, zöld jelzésű lámpánál keltem át a zebrán, mikor elcsapott egy autó. A sofőr meg sem állt, tovább hajtott. Állítólag már félig holtan találtak rám. Ha nem kaptam volna szinte azonnal vért, már nem élnék.

Töprengésemet az ajtó nyílása szakította meg. Nem tudom ki jöhetett be, mert nem szólt semmit.  Kihúzta az ágyam melletti széket, és leült. Nem szólt, csak megfogta a kezem. Hatalmas tenyérbe került az én kis kacsóm, ebből tudtam, hogy férfi. Vagy Paul, vagy Feri. Végül kiderült, hogy egyik sem.

-          Szia Meli! Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetben foglak viszont látni. Az orvosok szerint testileg nemsokára felépülsz. Azt mondták, így, hogy nem mozogsz, gyorsabb a gyógyulás, és ez az egy előnye van, hogy kómába estél. – a mondat végére a látogatóm hangja lehalkult, és mintha el is csuklott volna. Tudom, ki van nálam, de, hogy került ide? Feri szólt volna Neki?

-          Nem tudom, hogy hallasz e minket, vagy, érzékeled e ami körületted folyik, azt se tudom vannak e fájdalmaid, bár erről a nővérkék biztos tesznek, hogy ne legyen, Én még is mondanék pár szót. Igaz, pár szónál már így is többet mondtam, de tudod milyen, ha zavarban vagyok. A banda mihamarabbi gyógyulást kíván, és szeretnének, a legközelebbi próbán látni. És képzeld, megtudtam egy információt! Igaz ezt Te már rég tudhatod, de azért elmondom Én is. Én vagyok az öcséd! – és itt jött a hatásszünet. Na meg a kérdés: honnan

tudta meg? Minden erőmmel azon voltam, hogy végre kinyissam a szemem. Harcoltam minden ellen ami nem engedte, és végül elértem a célom. Pont olyanra sikeredett az ébredésem, mint a filmekben. A beteg kinyitja a szemét, megpillantja a szerelmét, aki azonnal szerelmet vall, és happy end. Ám ebben annyi volt a bökkenő, hogy Damon nem a szerelmem, hanem az öcsém. Lényeg a lényeg, hogy végre sikerült kinyitnom a szemem, amit azonnal be is csuktam, hála az éles fénynek, ami belehasított látószervembe. Bár jobban belegondolva, csak Nekem éles, hisz, Én éltem két hétig teljes sötétségben.

-          Ho… honnan… tudod? – a szavakat alig tudtam kimondani, annyira ki volt száradva a torkom. Szegény Dam, alig tudott megmukkanni, hogy végre kinyitottam a szemem, hát még, hogy meg is szólaltam.

-          Ne beszélj, várj, hozok egy orvost. Istenem Meli, végre felébredtél. – kaptam egy puszit a homlokomra, és már ki is futott a szobámból. Pár perc múlva egy fehér köpenyes fazon jött be, mögötte drága öcsémmel.

-          Jó napot! Örülök, hogy magához tért! A nevem Brendon Maps, az Ön kezelőorvosa. Feltennék néhány kérdést, és egy rutin vizsgálat után, megtudjuk mondani, hogy milyen az állapota. – Én csak bólintottam. – Mi a neve?

-          Melinda Gold.

-          Mi az édesanyja neve?

-          Laura Gold.

-          Remek. Arra emlékszik, hogy mi történt?

-          Át akartam menni a zebrán, nekem zöld volt, aztán jött egy autó. Arra még emlékszem, hogy tovább hajtott, nem állt meg.

-          Nagyon jó. Már mint, a memóriája. Fej sérülés nincs, pupilla rendben, pulzus… rendben.  – sztetoszkóppal is meghallgatott a doki, majd a reflexeimet vizsgálta. Minden rendben volt, így Dammel kettesben maradtunk.

-          Szóval honnan tudtad meg?

-          Ott voltam a balesettől nem messze, az apámmal. Mármint, apánkkal. aztán úgy döntöttem, hogy utána járok ki volt a baleste áldozata, aztán idebent találkoztam anyádékkal, meg Ferivel, és Ők mondták, hogy mi történt. Mivel ugyan az a vércsoportunk, engem lecsapoltak, hogy Te élhess. Röviden ennyi, a vágatlan verziót, majd ha jobban leszel. De most pihenj. Anyudék nem sokkal előttem mentek el. Holnap találkozunk.

-          Dam, ne menj még, kérlek. Igen tudtam róla, hogy az öcsém vagy, hisz magánnyomozót fogadtam, hogy keresse meg az apám. Ezzel együtt, azt is kiderítette, hogy van egy öcsém. Nem akartam ajtóstul rontani a házba, ezért gondoltam először, hogy megismerkedünk egymással, és utána közlöm. Kérlek, ne haragudj. Nem akartam hazudni. – éreztem, ahogy a  sós könnyek végig folynak az arcomon. Tényleg nem akartam lerohanni egy ilyen hírrel, hisz vagy hitt volna Nekem, vagy nem, ráadásul még a családjával a jó viszonyt is tönkretehettem volna.

-          Semmi baj. Szerintem Én is így cselekedtem volna, és már sejtettem, hogy valami nem stimmel, mert olyan dolgok kerülnek elő a múltból, és derülnek ki akaratlanul is titkok, hogy már elég zavaros lenni minden. De most tényleg pihenj. Holnap találkozunk. – letörölte az

arcomról a könnycseppeket, adott a homlokomra egy puszit, és távozott. Az ajtó halkan csukódott mögötte. Nem tudtam az arcáról semmit leolvasni. Nem láttam a haragot, nem láttam rajta az égvilágon semmit, és ez bosszantott. Legalább lett volna rám dühös, mert eltitkoltam, vagy valami, de semmi. És ez a leg rosszabb. Tényleg nem haragszik, vagy csak úgy csinál? Nem tudom.

Az ágyammal szemben lévő falon volt egy tv, és egy kék óra, amire rá pillantva vettem észre, hogy bizony, már este fél hét is elmúlt. Nem sokkal később ismét nyílt az ajtó, de most csak egy nővérke jött be, hogy beadja az adag fájdalomcsillapítómat, ami nemsokára el is álmosított. Egy álomtalan álomba zuhantam. Egy gondolat futott még át az agyamon, és már el is nyomott az álom.

Jelentés!

Sziasztok!
Helyzet a következő: Hamarosan lesz egy kis friss, mondjuk úgy péntek este vagy délután, Melinda szemszögéből. Eddig nem igen tudtam, mert mint írtam, nincs netem, de megoldom, ráadásul most ballagtam, jövőhéten meg érettségi ezerrel. Danit folyamatosan piszkálom a friss miatt, ígérgeti is, de nem csinálja XD. (de hátha kedvet kap, ha én is írok, és a monitorja is megjavul)
Szóval, röviden és tömören: ezer meg egy bocsánat a késés miatt, jön a friss, csak késik :$
Igyekszünk ígérem.
puszi Barbi

Sziasztok!
Annyi a rossz hírem, hogy Melinda szemszöge egy darabig szünetel, mert nincs netem, ami valószínűleg nyár közepéig fog tartani. Ha esetleg még is tudok hozni fejezetet, azt úgy is tudni fogjátok :)
Danit meg majd rugdosom, hogy hozzon frisst :)
puszi nektek, Barbi

Talán mégis…

Közel két hét telt el azóta hogy megtudtam apum mégsem az apám. Az egész egy véletlen baleset folytán derült ki. Épp rendet raktam a szobámba. A régi kacatokat selejteztem. Akadt, amit kidobtam és volt, amit megtartottam. Ezeket vittem fel a padlásra. Mikor elhelyeztem a dobozokat, lejöttem, de az utolsó két lépcsőfoknál megbotlottam és megrándult a bokám! Hatalmasra duzzadt, és belilult. Mivel alapjáraton alacsony a fájdalom küszöböm így sikerült egy olyat ordítanom, hogy a földszinten Aerobikozó anyám a hangos zene ellenére is meghallotta.

- Mi történt? - Mi ez a…, Te jó ég Damon! Jól vagy? Mi a bajod?
- Rosszul léptem és megcsúsztam, és azt hiszem, hogy megrándult a bokám.
- Hívom a mentőket. Maradj itt Ne mozdísd meg semmidet.


Alig 10 percen belül megérkezett a mentő, sínbe tették a lábamat és adtak fájdalomcsillapítót, vagyis adtak volna, ha anyám nem mondja nekik, hogy arra allergiás, akár az apám. Mivel tudom, hogy apunak a sérv műtétje után ugyan ilyet kapott így kizár, hogy allergiás legyek rá. Ahogy elmentek a mentősök adtak egy másik gyógyszert és befektettek a szobámba, meg is kérdeztem anyát.
- Hogy, hogy apu allergiás a fájdalomcsillapítóra? Ami lehetetlen mert a lábadozása alatt épp ez ami segített neki.
Hosszú csönd után megszólalt anyu.

- Úgy gondolom itt az ideje elmondanom neked valamit. Mikor még egyetemista voltam kint megismertem valakit.
- Netán Ő az? Kérdeztem és elővettem a fényképet a fiókomból.
- Ezt meg mégis hol találtad?
- A padláson. Nemsokkal Rach halála környékén.
- Tudod, amikor annyi idős voltam, mint te most, én összejöttem Gabriellel Jack. Igazi egyetemi nagy szerelem volt. Ahogy ott ültem a padon a kedvenc fám alatt a parkban és olvastam, elsétált előttem és elbotlott a lábamban. Aztán sűrű elnézés közepette mégis Ő hívott el egy kávéra. Innentől minden ment a maga folyamatában. Ő volt az első férfi az életemben. Daomon, Ő a vérszerinti apád!
- Hogy, hogy mi? Mi van? Ezt hogy értsem?
- Teherbe ejtett de volt egy másik nő, akibe időközben beleszeretett. Tisztességesen megmondta, nem csalt meg vele, és ahogy tudta hogy jössz el akart venni, de amilyen gyorsan jött az ötlete olyan gyorsan le is lépett. Ekkor jött apád. Aki mindig is szeretett engem. Tudta hogy mi a helyzet és egy csöppet sem zavarta. Mindig is saját fiaként nevelt és szeretett téged.
- Értem. Azt hiszem most jobb ha magamra hagysz.
- Damon…!
- Anyu, kérlek!
- Hát rendben kincsem.

Most kéthéttel a történtek után itt vagyok az Államokban. Ugyanis megtudtam hogy Anglia után ideköltözött az új családjával. Aki nem az a nő volt, akit az egyetemen megszeretett és miatta ejtette az anyámat. Megérkezésem után egyből felkerestem őket. Jól fogadta a szituációt. Nemsokkal később a hírekben beszámoltak egy balesetről. Egy fiatal nő a zöldnél lépett az úttestre és mégis elgázolták. Gabriell a közelben dolgozik elkísértem a melóhelyére, mivel szerette volna megmutatni. Épp abban a pillanatban fordult be a mentő. Bennem meghűlt a vér. Mel volt az. Merevítőben és infúzióra kötve. Azonnal szóltam Gabnek, hogy egy jó barátom kórházba került, akit otthonról ismerek. Semmi gond, ahogy leadtam a papírokat, megyek utánad. A kórházban ott volt már Feri is.
- Helló haver, mit történt? Hogy kerültök ide?
- Helló! Épp Mel anyjához jöttünk családlátogatóba és a zöld lámpánál egy vadbarom…..!

Megérkezett Gabriell is közben. Ferin látszott hogy szétveti az ideg. Nekirohant és elkezdte püfölni.

- Hé, hé haver állj le! /Próbáltam lefogni de még két orvossal sikerült csak.
- Ez a szemét állat tehet róla hogy a kedvesem ott fekszik a műtőben.
- Miről beszélsz?

Egy műtősköpenyben jött felénk egy nő sietve.

- Uram, van itt valaki a családból?
- Mért fontos ez? Mi a baj?
- Komplikáció áll fent. Nincs elég vérünk a kisasszony számára.
- Én itt vagyok. Szólt Gabriell.
- Milyen a vércsoportja?
- AB-
- Nem jó, „O”-s a vére.
- Damon! Szólt Feri/ Te segíthetsz Melindán.
- Hogyan? Nem a rokonom!
- De az! A nővéred és ő a Ti apátok!
A hosszú út, hogy találkoztam a vérszerinti apámmal, vagy hogy Melinda a nővérem, és szüksége van a véremre talán mind hozzájárult az ájulásomhoz!

Sziasztok!
Tudom elég rég nem volt friss, de most hirtelen összejött minden. Hogy Dani mikor akarja (végre) megírni a saját részét, azt nem tudom, de Én, hamarosan ismét hozok, egy Melindás részt, ami kicsit jobb, és izgalmasabb lesz, mint az előző.

Igyekszem, és örülnék, ha néha kapnék valami visszajelzést, arról, hogy olvastok minket, és nem rád célzok Maci, mert talán te vagy az egyetlen, aki olvas minket. Szóval, lényeg a lényeg, hogy örülnék néhány betűnek, akár a chat-be, akár  a fejezet alá.
puszi, és szép napot.
Barbi

Látogatás, és néhány titok 2. rész

Nem lett sok, és kicsit összecsapott érzete van, de nézzétek el nekem, kérlek. Így vasárnap este félálomba fejeztem be. Legközelebb jobban odafigyelek, de ezt is most azért írtam meg, hogy lássátok, foglalkozva van a bloggal, és szeretnénk ha olvasnátok is. De nem is beszélek többet. Olvassátok a frisst.

Reggel Lulu ébresztett minket azzal, hogy bemászott közénk az ágyba. Az egyetlen szerencsénk az volt, hogy mielőtt elaludtunk volna, mind a ketten felvettünk egy pólót és egy fehérneműt.

-          Na, jó reggelt! Hasatokra süt a nap. Gyerünk, keljetek fel! – ugrál fel-le az ágyon köztünk.

-          Jól van, már ébren vagyunk. Nem kell ugrálni. – Feri mellettem úgy dörmögött, mint egy medve. Imádtam ilyenkor reggel.

-          Kicsim, Paulék ébren vannak már? – kérdeztem, miközben feltornáztam magam ülő helyzetbe, és azon gondolkodtam, mit találjak ki, hogy kitudjam küldeni Szélvész kisasszonyt, míg felöltözünk.

-          Persze. Ők küldtek fel, hogy szóljak, kész az ebéd. Laura mondta, reggel, hogy hagyjalak Titeket aludni, de most már nem várunk Rátok. Ebédelni még Nektek is kell.

-          Jól van. Kelünk. Addig menj le, mindjárt megyünk mi is. – ezt se kellett kétszer mondani. Leugrott az ágyról, és már csukódott is mögötte az ajtó. Még este anyu megígértette a kislánnyal, hogy a nincs nénizés, és nincs magázás, ezért ez a közvetlen megszólítás. Feri leszedte a fejére húzott takarót, és egy hírtelen rántással húzott magához. Amint szembekerültünk egymással, azonnal az ajkaimra tapadt. Imádtam a száját. Olyan csókolni való. El sem hiszem, hogy Ő az enyém. Csókunknak a levegőhiány vetett véget.

-          Szeretlek! – csillogó szemeit tekintetembe fúrta.

-          Én is szeretlek! Viszont a rossz hírem az, hogy ha nem kelünk fel, anyu fog megjelenni, és lerángatni.

-          Oké, oké. Vettem a lapot.

Kimásztunk az ágyból, és együtt mentünk zuhanyozni. Tényleg csak zuhanyozni, ugyan is anyu tényleg bejött szólni, hogy kapunk öt percet elkészülni, és nem többet. Nyári időnek megfelelően, egy fekete rövidnadrágot vettem fel, egy lenge fehér felsővel, Feri is hasonló kép öltözött, így nem vacakoltunk annyit. Amint megérkeztünk az ebédlőbe, azonnal leültünk az asztalhoz, és már körül is vett a kellemes családi hangulat.

Ebéd után Luca és Paul elsétáltak egy cukrászdába, hogy hozzanak valami desszertet, addig mi leültünk a nappaliba kicsit beszélgetni, és szóba került az a téma, amit nem mostanában akartam felhozni.

-          Szóval akkor megtaláltad az apád. És? Találkoztatok már? – kérdezte anyu. Látszott rajta, hogy ez nem tartozik a kedvenc témái közé, még is érdekli.

-          Igen, és nem. Nem merem felkeresni. Annyi a „mi van ha” kérdés, és nincs válasz. A fiával szoktam találkozni, de Ő se tud semmit. Egyenlőre tapogatózok Nála, hogy milyen a családja, meg barátkozok, aztán majd meglátjuk mi lesz.

-          Értem. Khm… itt van.

-          Ki? Mi? – néztem anyura értetlenül.

-          Az apád. Itt van a városban.

-          Ezt Te honnan tudod?

-          Onnan, hogy találkoztam Vele tegnap.

A vér is megfagyott bennem. Hogy az apám itt? Akkor tud Rólam is? Ha igen, akkor mi lesz ezután? A hírtelen jött meglepettség, átváltott dühbe.

-          Beszéltetek?

-          Igen, de nem kell aggódnod. Nem mondtam Rólad semmit, Ő meg nem kérdezte. Igazából csak annyit kérdezett, hogy boldog vagyok e. Miután válaszoltam, elköszöntünk, és mentünk a dolgunkra. – anyu bejelentése után, beállt egy kis csend. Nem volt túlzottan kínos, csak kellemetlenül. Néhány perc elteltével folytatta: - Kicsim, tudnod kell még valamit, ha már a családnál tartunk. Igaz, nem közvetlenül kapcsolódik ide, és Paullal akartuk közölni, de nem bírom tovább. Terhes vagyok.

Itt telt be a pohár. Igazából fogalmam sincs, hogy min borultam ki ennyire, de abban a pillanatban nem foglalkoztam semmivel. Terhes? Számítanom kellett rá, hisz tervezték, de alig ismerik egymást, a fenébe is!

Felpattantam a kanapéról, és kiszaladtam az utcára. Nem volt célom, csak kóvályogtam a környéken. Elmentem egy rakat kirakat előtt, és a sétáló párokat nézegettem. Olyan boldogok, ahogy kézen fogva sétáltak. Ránéztem az órámra, amiről kiderült, hogy már lassan egy órája eljöttem otthonról, így visszafelé indultam. Komolyan nem tudom min akadtam ki. Talán azon, hogy röpke húsz év után anyáék újra találkoztak, és az apám, semmit nem akar tudni Rólam, Rólunk, pedig elméletileg tudta, hogy anya terhes volt Tőle. De az is lehet, hogy a kistesó híre sokkolt. Nem tudom.

Az egyik lámpás zebránál megálltam, míg át nem vált zöldre. Nem is kellett sokat várnom. Amint átváltott, leléptem a zebrára, és ez volt az utolsó, amit megtettem. Nem emlékszem semmire, csak arra, hogy elnyel a hívogató sötétség.

Látogatás, és néhány titok 1. rész

Eljött a hétvége. Megígértem anyámnak, hogy vagy az újdonsült kis családommal, vagy egyedül, de elmegyek hozzájuk, és meglátogatom. Szerencsére ezt, nem egyedül kell megtennem. Feri és Luca izgalommal vegyes örömmel követnek a reptérre, ahol épp a papírjainkat mutatjuk be a jegyekkel, hogy felszállhassunk az Amerikába tartó gépre. Előző este megbeszéltem anyuval, hogy nem kell kijönniük, odatalálunk. Anyuék abban egyeztek meg, hogy Paul költözik. Így közelebb is lesznek a céghez, és egyszerűbb is. Paul lakása ki lett adva albérletbe, mert nem akarta eladni, mondván, ha netalántán összevesznének, tudna hova menni, vagy a közös gyereknek jó lesz az még. Mikor ezt közölték, hogy nem csak az esküvőt tervezik, de a gyereket is, kicsit meglepődtem. Nem tudom min, hisz még mind a ketten benne vannak abban a korban, hogy akár három gyermeket is bevállalhatnának, még is kicsit rossz volt hallani. Már is egy kisebb féltékenység keletkezett bennem. Mint egy öt éves kislány, aki megtudja, hogy pár hónapon belül lesz egy kistesója, akivel sokkal többet fognak foglalkozni, mit Vele. Pedig nem kéne aggódnom, hisz már nekem is van egy kis családom, és akár saját gyerekem is lehetne. Ferivel még nem beszéltünk ilyenekről, hisz még korainak tartjuk, de szerintem mind a kettőnk szíve mélyén ott a vágy egy pici baba iránt. Természetesen imádja a lányát, rajongásig, de más mikor a saját szemeddel látod, ahogy fejlődik, és mikor egy szinte érett kishölgyet kapsz hírtelen, akinek azt sem tudod mi a kedvenc színe, vagy étele. Ebben a pár hétben, mióta Lulu betoppant, próbálom úgy intézni a dolgokat, hogy minél többet legyenek együtt. Persze ebből, később kisebb vita keletkezett, hogy én miért húzom ki magam a közös programok alól, és hasonlók. A válasz egyszerű… ha a sors úgy akarja, idővel, úgy is kifogom ismerni  a kislányt. De ha közbeszól, akkor is egymásra kell, hogy támaszkodjanak. Most, a jelenben, hiába vagyok egy biztos pont, ha később bármi történhet, és már csak egy emlék leszek. Ezt megértették, még is minden alkalommal megsértődnek, mikor kettejüket küldöm vásárolni, vagy szimplán sétálni.

-          Anyu, sokára érünk oda? – kérdezte Luci, már a gépen ülve.

-          Nem kicsim. Még nagyjából egy óra. A reptérről, pedig tizenöt perc autóval.

-          Rendben. – mondta fogadott lányom, és már csukódott is a szeme. Ferivel váltottunk egy szerelmes pillantást, melyből csók lett, majd folytatta az olvasást. Luca köztünk ült a gépen. Én az ablak mellett, mert szerettem a kilátást, ahogy a gép a felhők közt suhan. Ugyan későbbi repülővel indultunk, mint akartuk, és nem szerdán, hanem szombat este. Nem így terveztük, de közbejött Luca anyja és a bírósági papírok. Végleg lemondott a kislányról.

-          Szívem, akkor biztos, hogy a kocsi kint lesz? – nézett fel a könyvéből Feri.

-          Persze. Paul reggel elhozta. Nekünk csak át kell vennünk a kulcsot a biztonsági szolgálaton.

-          Rendben. Izgulsz?

-          Nem. Talán kéne? – kérdeztem, és egy mosolyt villantottam felé. – Vagy esetleg Te félsz?

-          Na, hagyjál ezzel az ördögi mosolyoddal. Olyan félelmetes. És igen, tudd meg, hogy félek. – vágta be a gyerekekre jellemző durcát, amin jót kuncogtam.

-          Ugyan, Édesem, tudod, hogy szeretlek. – és bevetettem a már oly sok ember által ismert kiskutya szemeket, aminek persze nem tudott ellenállni, és egy csókkal ki is lett engesztelve.

-          Teljesen papucsot csinálsz belőlem. –folytatta a mű durcát.

-          Csak mert megkérlek dolgokra, és mert nem tudsz Rám haragudni?

-          Igen. És különben is. Olyan dolgokra veszel rá, amit magamtól biztos, hogy nem csinálnék, mint például a porszívózás, vagy a mosogatás.

-          Ne aggódj, anyuéknál is mamuszképzés van.

-          Hogy mi? – kérdezte két röhögés közt. Úgy kellett csitítgatni, mert a mellettünk ülő idős házaspár rosszallóan nézett, és Luca is mocorogni kezdett.

-          jól hallottad. Mamuszképzés. Magyarul, papucs leszel Drágám. – és villantottam Rá egy harminckét fogsoros mosolyt. Közelebb hajolt, úgy, hogy csak Én halljam amit mond.

-          Megállj asszony. Csak legyünk kettesben, az biztos, hogy szétszedlek. – Elég volt ennyit

közölnie, és csöndbe maradtam. Nem rég volt az első alkalom, hogy együtt voltunk, úgy igazán, azt is csak azért, mert Luca Feri anyjáéknál aludt, mert bent kellett maradnunk a cukrászdában egy szülinapi torta miatt túlórázni. Miután végeztünk, és haza értünk, szinte alig értünk be a házba, nekem esett. Először csak finom, enyhe csókokat váltottunk, majd egyre szenvedélyesebb lett. Aznap éjjel se aludtunk túl sokat, de megérte. Nem csak főnöknek és férfinek kitűnő, de még az ágyban is. Így visszagondolva arra az éjszakára, olyan bizsergés futott végig a gerincemen, hogy inkább lejjebb süllyedtem az ülésemben, és némán figyeltem a sötétséget, ami körül ölelte ezt a fém madarat. Persze Drágaságom figyelmét nem kerülte el mozdulatom, és úgy fogta vissza magát, hogy ne röhögjön fel hangosan. Ennek következtében, az idős házaspártól, ismét kapott egy igen randa pillantást, amin meg én fordultam le majdnem a székemből.

Hamar elrepült azaz egy óra, és már csak azt vettem észre, h szállunk le a gépről. Én az alvó Lucát vittem, míg Feri a csomagokat vonszolta maga után. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőle, mikor átvettem a kocsi kulcsait a biztonságiaktól, és már pakoltunk is mindent a kocsiba.

Nagyjából éjfél körül járhatott az idő, mikor megérkeztünk a ház elé, ahol a gyermekkorom éltem. Anyu, persze azonnal a nyakamba vetette magát. A nagy bemutatkozást is megtettük, így a kislányt is kénytelen voltam felkelteni, hogy ne ijedjen meg reggel, mikor egy idegen szobában ébred. Egész jól fogadta, és teljesen fellelkesült a bemutatkozás után. Azonnal belopta megát anya, és Paul szívébe, ezt lehetett látni rajtuk. Egy kis beszélgetés, és éjszakai csemegézés után, mindannyian nyugovóra tértünk. Természetesen Feri beváltotta az ígéretét, és ismét alig aludtunk, de nem bántam. A gondok, meglepetések csak másnap délelőtt értek utól.